Lejárt a biztonsági időkorlát.
Ha az oldal űrlapot is tartalmaz, annak mentése csak érvényes bejelentkezéssel lehetséges.
A bejelentkezés érvényességének meghosszabbításához kérjük lépjen be!
Felhasználó név:
Jelszó:
 

HÍRKATEGÓRIÁK


SM Centrum hírek>>

A Magyarországi Sclerosis Multiplex (SM) Centrumok legfrissebb hírei


Hírkategória: Összes hírkategória
  • Semmi sem mozdíthatatlan - Beszélgetés Dr. Csépány Tünde Batthyány-Strattmann László-díjas neurológussal, a Sclerosis Multiplex gyógyítás hazai úttörőjével
    [2017.07.25.] - SM - Hírkategória: Általános

    Az alábbi interjúban Dr. Csépány Tünde, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Neurológiai Klinikájának egyetemi docense válaszol a kérdésekre. 

    Dr. Csépány Tünde  2009 óta a magyarsminfo.hu szakmai tanácsadója. Az interjú a TEVA Magaziban jelent meg, készítette: Németh Mónika.

    Fotó: TEVA Magazin

     

    Senki nem gondolná, milyen sokat köszönhetnek a magyar sclerosis multiplex betegek egy hősies játék medvének… Egy mackóval kezdődött az a hosszú, kihívásokkal tarkított út, amelyet dr. Csépány Tünde járt be a debreceni klinikán, s melynek eredményeként teljes mértékben megváltozott az SM-ről való közgondolkodás Magyarországon. Úttörő munkásságát tavaly az egészségügy területén kiemelkedő munkát végző szakembereket illető díjjal jutalmazták.

     

    - Közel 40 éve gyógyít betegeket. Emlékszik a pillanatra, amikor úgy döntött, orvos lesz?

     

    - Apró gyerek voltam még, szinte járni is alig tudtam, amikor érdekelni kezdett a gyógyítás. A családunkban nem volt hagyománya az orvosi hivatásnak – édesapám és édesanyám egy kis üzletet vezetett Gyöngyösön –,a sorozatos tüszős mandulagyulladás, illetve egyéb szövődmények miatt azonban gyakori vendég voltam a gyerekorvosnál, nekem pedig megtetszett mindaz, amit ott láttam. Nagyon megszerettem az orvosomat is. Eldöntöttem, hogy ha felnövök, én is gyógyítani fogok. No, de egy ilyen komoly hivatásra nem lehet elég korán elkezdeni a felkészülést, gondoltam én, így – gyakorlás gyanánt – nap mint nap lelkesen injekcióztam a hatalmas plüssmackómat édesanyám horgolótűivel. Nem győzött bosszankodni szegény anyukám: szépen, módszeresen az összes horgolótűt tönkretettem

     

    - Milyen út vezetett a mackótól az egyetemig?

     

    - Korán kiderült, hogy míg a humán tantárgyak nem pendítenek meg bennem mélyebb húrokat, addig a reál tárgyak szenvedélyesen érdekelnek. Már általános iskolásként lelkesedtem a matematika és a fizika logikájáért, vonzottak a biológia és a kémia összefüggései. Nyolcéves koromtól rendszeresen részt vettem a fiatal matematikusok körének foglalkozásain. Amikor nyolcadik osztályban el kellett döntenem, hogy a gyöngyösi gimnázium matematika–fizika tagozatán, vagy esetleg az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium biológia–kémia tagozatán folytassam a tanulmányaimat, én az utóbbit választottam. A középiskolában volt egy időszak, amikor a fizika világa egy kicsit háttérbe szorította az orvosi célokat, leginkább a matematika–fizika szakos osztályfőnököm zseniális tanári kvalitásainak köszönhetően. Ekkorra azonban már sokan tudták rólam, hogy vonz az orvosi pálya is, és állandóanazzal bosszantottak, hogy ahhoz én túl lusta vagyok: hogy oda a természettudományokért való rajongásom önmagában kevés, mert ott bizony biflázni is kell. „Majd én megmutatom, hogy magolni is tudok” – replikáztam, és belevágtam életem legnagyobb kalandjába, jelentkeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Ekkor még nem sejtettem, de egy életre megpecsételődött a sorsom: az egyetemi éveim alatt nemcsak a hivatásommal, hanem a későbbi férjemmel, Mátyus Lászlóval is szerelembe estem.

     

    - Egyetemi csoporttársak voltak?

     

    Csépány doktornő családi körben, a 35. házassági évfordulójuk ünneplésekor. Férje, dr. Mátyus László egyetemi tanár, a Biofizikai és SejtbiológiaiIntézet Biomatematikai Tanszékének vezetője, a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja.- Különös történet a miénk: kisiskoláskorunk óta ismerjük egymást, egymással rivalizálva jelentkeztünk a helyes megoldásokkal a gyöngyösi ifjúsági matematikaklub foglalkozásain. Haragudtam is rá nagyon akkoriban, mert a tanár őt kedvelte a csoportból a legjobban. Anyai nagymamámat is folyton csendre intettem, amikor kiskamasz koromban azt ecsetelte, milyen snájdig az a Mátyus fiú. Kikértem magamnak: „Nagyi, hagyd abba a kerítést!” Később azonban bebizonyosodott, hogy nagyon is jó szeme volt a férfiakhoz. Ugyan a középiskolát más-más városban végeztük el, később mindketten a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztünk, így folytatodótt a gyerekkori barátság. Negyedéves egyetemistaként ébredtünk rá, hogy ami közöttünk van, már szerelem, hatodévesen összeházasodtunk, néhány évvel később pedig megszületett László fiunk. A nagymamám sajnos nem érte meg, hogy láthassa, végül ahhoz megyek feleségül, akit ő vagy másfél évtizeddel korábban kiszemelt nekem.

     

    - Már egyetemistaként a Debreceni Orvostudományi Egyetemen tervezte a pályafutását?

     

    - Ugyan nagyon szép éveket töltöttem az egyetemen, és felejthetetlen tanáraim voltak, én mégsem terveztem, hogy Debrecenben eresztek gyökereket. A férjem azonban ragaszkodott az intézményhez, a városhoz is, maradni szeretett volna. Míg én inkább a gyógyításban akartam szerepet vállalni, addig őt a hivatásunk kutatói oldala jobban izgatta, így a diploma megszerzése után az egyetem Biofizikai Intézetében helyezkedett el kutatóorvosként. Én, a gyermekkori álmokhoz ragaszkodva, sokáig gyermekorvosként képzeltem el a jövőmet, de többen is azt javasolták – köztük az apósom is, aki akkortájt a gyöngyösi kórház igazgatója volt –, hogy nőként válasszak inkább egy kevésbé időigényes, kevésbé megterhelő szakterületet. Végül mégsem a tanácsok, még csak nem is a meghatározó tanáraim tereltek engem a neurológia felé, hanem egészen egyszerűen a szakterület logikája ragadott magával: az a gondolati rokonság, amelyet a neurológiai, illetve a matematikai és fizikai rendszerek működése között felfedeztem. 1984-ben tettem le a neurológiai szakvizsgát. Akkoriban ez jellemzően férfias szakterületnek számított, így végül – holott a gyermekgyógyászatról letettem – mégsem sikerült kifejezetten női pályát választanom.

     

    - Hogyan indult a pályája fiatal diplomás orvosként?

     

    - A nyolcvanas évek közepén a férjem már kutatóként dolgozott, amikor 1986-ban adódott számára egy lehetőség, hogy két évig a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen folytathassa a kutatásait. Mondanom sem kell, nem gondolkodtunk sokat: a négyéves kisfiunkkal együtt felkerekedtünk, és nekivágtunk az amerikai kalandnak. Eleinte bíztam abban, hogy gyakorló orvosként a klinikumban dolgozhatok majd odakinn, de különbözeti vizsga nélkül erre semmi esélyem nem volt. Mivel a vizsga letétele hosszú hónapokat vett volna igénybe, mi pedig biztosak voltunk abban, hogy a két év letelte után haza akarunk jönni, nem akartam erre fecsérelni az időt, így az egyetem Biológiai Intézetében kezdtem dolgozni. Hihetetlen élmény volt: 1986-ban tetőzött a biológiai forradalom, eltökélt kollégák, modern technológiai berendezések és izgalmasabbnál izgalmasabb kutatási projektek között találtam magam, egy gyönyörű intézményben, a Csépány doktornő családi körben, a 35. házassá- mely számos Nobel-díjas tudóst felnevelt. Eleinte minden idegennek és szokatlannak tűnt. Emlékszem például, hogy milyen különös élmény volt először találkozni az egyetem gyönyörű könyvtárával: kívülről egy kis épületnek tűnt csupán, bent azonban rengeteg lépcső vezetett lefelé, újabb és újabb emeletekre, ahol szinte minden létező orvosi szakirodalomhoz hozzáférhettem. Míg itthon azt szoktam meg, hogy sokszor várolistára kell iratkoznom, hogy hozzám is eljuthassanak a szakfolyóiratok aktuális számai, ott egyszerűen leemelhettem a polcokról bármit, amit csak akartam.

     

    -Milyen szakmai benyomásokat szerzett az Amerikában töltött két év alatt?

     

    - Ugyan a nagymamám mindig is precizitásra nevelt, talán akkoriban értettem meg igazán, mit is jelent ez a hivatásom szempontjából: megtanultam, hogy amit mondok, azt részleteibe menően tudnom kell bizonyítani is, és hogy mindez alapos és módszeres munkát igényel. Különös volt látni azt is, hogy milyen lehetőségek rejlenek a kutatásban, ha nem kell pénzakadályokkal küzdeni: nagyon drága kísérleteket végeztünk, mégis az intézet egyik napról a másikra előteremtette a sokszor több száz dolláros vizsgálati anyagokat. Ennek következtében a kutatók szédületes tempót diktáltak, legalábbis magyar szemmel. Megtanultam, hogy a szakmaiság fontos mércéje, hogy ne csak alaposak, hanem legalább olyan naprakészek is legyenek az ember ismeretei.

     

    -Mi a legkedvesebb személyes emléke az időszakból?

     

    - 1988 karácsonyán utaztunk haza a családommal, ám mivel hátrahagytam egy befejezetlen kutatást (a retrovírusok onkológiai irányultságával, stabilitásával kapcsolatban), a következő év márciusában három hónapra újra kiutaztam, akkor már egyedül. Szigorú főnöknőm felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk erre a rövid időszakra: bevásároltak nekem, főztek rám, használhattam az autójukat, biztosítottak nekem minden feltételt ahhoz, hogy nyugodt körülmények között folytathassam a kutatásomat. Még egy születésnapi meglepetéspartit is szerveztek nekem a kertjükben. Én aznap is tettem a dolgom a laborban, a napi rutin szerint, ám feltűnt, hogy a máskor nagyon is népes helyiségben alig lézeng valaki. Egyetlen fiú sertepertélt ott körülöttem, mint utóbb kiderült, azzal a céllal, hogy mindenáron a laborban tartson, mialatt a munkatársaim kidekorálták a főnökünk lakását, sütöttek-főztek. Hazaérve minden kollégámat ott találtam, nagyon kedves meglepetés volt. Remek emberekkel, inspiráló szakemberekkel ismerkedtem meg az Amerikában töltött évek alatt, óriási mérföldkő volt ez az életemben.

     

    - Hazaérkezése után milyen területen kezdett dolgozni a debreceni klinikán?

     

    - A nyolcvanas évek végén – Molnár László professzor úr irányítása alatt – a Debreceni Orvostudományi Egyetem Ideg- és Elmegyógyászati Klinikája tradicionálisan stroke-klinika volt. Ez pedig – azon túl, hogy nagyon komoly népbetegség – egy rendkívül izgalmas szakterület. Ráadásul esetemben még családi vonatkozással is bírt: a nagymamám 15 évig ápolta az ágyban fekvő, fiatalon stroke-ot kapott testvérét, illetve édesapám is szenvedett a betegségtől. Lett volna tehát motivációm arra is, hogy szívvel-lélekkel ezen a szakterületen kamatoztassam a tudásomat. El is kezdtem dolgozni ezen a területen, egy idő után azonban engem sokkal jobban kezdett foglalkoztatni az, hogy nagyon sok fiatal immunbeteg súlyos neurológiai tünetekkel érkezett hozzánk konzíliumra. Egyre inkább a szisztémás autoimmun betegségek neurológiai szövődményei kerültek az érdeklődésem középpontjába, s egy idő után valahogy adta magát, hogy a sclerosis multiplexszel foglalkozzam. Ennek a területnek korábban semmilyen hagyománya nem volt a klinikán, nekem azonban feltett szándékom volt, hogy egy különálló szakambulancia keretében összegyűjtsem ezt a betegcsoportot. 1992-től mindehhez komoly klinikai háttértámogatást is kaptam.

     

    - Mire számíthatott akkoriban egy sclerosis multiplexben szenvedő beteg?

     

    - A rendszerváltás időszakában a szakterület még országos szinten is gyerekcipőben járt, nem léteztek releváns gyógyszerek, magát a betegséget nem, hanem csak annak tüneteit tudtuk több-kevesebb sikerrel enyhíteni. Sok beteg el sem jutott hozzánk, abban a hitben élték az életüket, hogy az ő állapotukra nem létezik semmilyen megoldás. Ezt a kilátástalan helyzetet sikerült az évtizedek alatt megfordítanunk. 1996-ban, az első immunmoduláns injekció megjelenésével indulhatott meg az érdemi kezelés. Az évtized gyógyszerészeti eredményei bebizonyították, hogy van megoldás, az új gyógyszerekkel és szigorú szabályok betartásával javítani lehet a sclerosis multiplexben szenvedő betegek életminőségén. Változott a diagnosztika is, egyre több tapasztalatot gyűjtöttünk a betegség lefolyásával kapcsolatban, rájöttünk, hogy vannak enyhébb tünetegyüttesek is. Rengeteg új dolgot tudtunk meg, a sok új információ pedig megváltoztatta mind az orvosok, mind a betegek szemléletmódját. Egyre több helyen indultak SM-rendelések, sorra alakultak az SM-központok, célzott szakképzések váltak elérhetővé az orvosok és nővérek számára. 2008-ban a kezelőorvosok már négy injekciós készítmény közül választhattak, mára ez a szám Magyarországon tízre emelkedett, ráadásul hamarosan még további növekedés várható. A területnek saját szakmai csoportja alakult az orvosi tanácsadó testületben, 2013-ban pedig létrehoztuk a Neuroimmunológiai Társaságot, amely szakmailag sokkal erősebb fűszerezéssel koordinálja a szakterület fejlődését, segíti az SM-központok naprakész tájékozottságát. 2012-ben részt vettem az Országos Neurológiai Konferencia megszervezésében, egy évvel később pedig, a legnagyobb örömömre, megtarthattuk a frissen alakult Neuroimmunológiai Társaság alapító kongresszusát, amely iránt meglepően nagy volt az érdeklődés már az első alkalommal is.

     

    - Több évtizedes úttörő munkásságát, gyógyító, tudományos és oktatói eredményeit tavaly novemberben Battyhány-Strattmann-díjjal ismerték el.

     

    - Óriási megtiszteltetés számomra az elismerés, már csak a névadó Batthyány-Strattmann László személye miatt is, aki ugyan szokatlanul későn ébredt rá arra, hogy a gyógyítás az ő igazi hivatása, mégis – hatalmas kitartásának és elhivatottságának köszönhetően – a szegények orvosa lett, akire még egy évszázaddal később is tisztelettel emlékezünk. Orvosként mindig is úgy éreztem, hogy végigrohanom az életem. Ez az elismerés megerősített abban, hogy a sok munka nem volt hiábavaló. A kétezres évek első felében, amikor Illés Zsolt kollégámmal Klinikai neuroimmunológia című szakkönyvünket írtuk, állandóan dolgoztam: a napi klinikai feladatok, a tanítás, a tudományos munka és a családi teendők mellett minden hajnalban írtam, csak írtam, de közben folyton az a kérdés motoszkált bennem, miért is csinálom ezt. Amikor később azt mesélték, hogy a könyvünknek megbecsült helye van a kórházak nővér- és orvosi szobáinak polcain, úgy éreztem, volt értelme annak a sok álmatlan éjszakának. Ugyanilyen ösztönzőleg hat rám a betegek szeretete is, a tudat, hogy ragaszkodnak hozzám, hogy azt szeretnék, én kísérjem őket a gyógyulás rögös és sokszor bizonytalan útján.

     

    - Mi biztosít hátországot ehhez a sokrétű szakmai pályafutáshoz? Hogyan tud kikapcsolni, feltöltődni?

     

    - Másfél éve új időszámítás kezdődött, megszületett az unokám; aki immár az ötödik Mátyus László a családunk történetében. Csodálatos, aktív, okos és kedves gyerek. Ráadásul nemsokára csatlakozik hozzá egy lányunoka is, így hát úgy fest, egyre elfoglaltabb nagymama leszek. Amit persze egy cseppet sem bánok, igyekszem olyan sok időt a családommal tölteni, amennyit csak a szakmai mókuskerék enged. Gyakran kirándulunk a fiamékkal, legyen bel- vagy külföldi az úti cél, mindenhová örömmel és kiváncsisággal indulunk, szeretjük feltérképezni a természet titkait, megismerkedni más kultúrákkal. Mivel nagyon szeretek fotózni, jelentős képanyag mesél a családi barangolásokról. Régebben persze voltak egyéb hobbijaim is. Kamaszkoromban nagyon szerettem sportolni, futottam, magas- és távolugró voltam, kosárlabdáztam, ám egy szerencsétlen sportsérülés miatt a sportról le kellett mondanom. Fiatal feleségként a főzés volt a nagy szerelmem, számtalan vacsorát adtunk a barátainknak, gyakran főztem keleties ízvilágú ételeket, a csípős-savanyú levesemet sokan dicsérték. Volt időszak, amikor a kertészkedés jelentett kikapcsolódást, gömb és spirál alakúra vágott bokrokkal varázsoltam magunknak kis otthoni csodaországot. Gyerekkoromban zenét is tanultam, nyolc évig zongoráztam. A gyöngyösi zeneiskola igazgatója és tanárai a Nemzeti Filharmonikusok Zenekarában játszottak, így nagyszerű zenészektől tanulhattam, akik nemcsak tanították, hanem egy egész életre meg is szerettették velem a zenét. A zongorára sajnos már régóta nem jut időm, de ez talán a közeljövőben megváltozik, és újra szerepet kapnak az életemben a fekete-fehér billentyűk. Egyéves volt az unokám, amikor észrevettük, hogy különösen érdeklődik a zene iránt. Alig érkezett meg hozzánk, már rohant is a Strauss-keringők CD-jéért, és kérte, hogy játsszuk le neki. Rajong a karmesterekért, sőt, néhányszor már a nagy versenyzongorámhoz is odamerészkedett.

     

    - A gyermekük nem szakmabeli. Szerette volna, ha ő is az orvosi pályát választja?

     

    - A fiam nem szeretett volna a nyomdokainkba lépni, mi pedig maximálisan tiszteletben tartottuk a döntését. Saját vállalkozásba kezdett, a maga uraként próbál boldogulni. Úgy vélem, mindegy, mit csinál az ember, mi a hivatása, csupán egyetlen dolog fontos: szeresse és végezze etikusan, tisztességgel. Akkor tesszük jól a dolgunkat a világban, ha azzal a nyugodt érzéssel fekhetünk le esténként, hogy aznap is a legjobb tudásunk szerint, becsülettel végeztük a dolgunkat. Ki-ki a magáét. Az én esetemben ez a gyógyítás…

     

     

    NÉMETH MÓNIKA

     

     

Vissza

HÍRKATEGÓRIÁK


SM Centrum hírek>>